Tanulóink mesélték - Történetek az elmúlt 35 évből

Milena - A nyelvtanulás egy család közös kalandja

Hogyan kezdődött?

2013-ban, Genfben jártam először a Berlitzben. Akkor tudatosodott bennem, hogy ha hosszú távon ott akarok maradni, akkor kénytelen leszek megtanulni franciául. Aztán változtak a tervek – munka miatt egy másik országba költöztünk. Arra nem emlékszem pontosan, hogy mennyi évig tanultam franciát – de arra igen, hogy ez milyen pozitív élmény volt!.

Ketten, vagy hárman voltunk egy csoportban, és három különböző tanárral dolgoztunk együtt – még a nevük is eszembe jut. Madame Chevall különösen mély benyomást tett rám. Együtt jártunk moziba, vásárolgatni és a piacra – így bátorított minket a tanárunk arra, hogy valódi élethelyzetekben használjuk a nyelvet. Eleinte nehéz volt, sőt – egyenesen ijesztő; de végül is egy rendkívül értékes tapasztalat.

Nagyon élveztem az ott töltött időt – ezzel a módszerrel tényleg elköteleződtem a tanulás mellett, úgyhogy hatékony volt.

Magyartanulás

2022-ben költöztünk Budapestre – a családom egyik fele ugyanis magyar. Ekkor határoztam el azt is, hogy megtanulok magyarul

Felismertem, hogy mennyire fontos, hogy a gyerekeim tanáraival és más szülőkkel az anyanyelvükön tudjak kommunikálni. .

Egyéni tanfolyamon vettem részt, ahol én voltam az egyetlen tanuló, úgyhogy rajtam volt minden fókusz. Éva néni és egy nagyon kedves fiatal lány, Bea voltak a tanáraim.

Szerintem magyart tanulni azért nehéz, mert nincs még egy ilyen nyelv a világon! Eleinte próbáltam párhuzamokat találni azokkal a nyelvekkel, amiket ismerek – hasonlóan csengő szavak, vagy egy ismerős mondatszerkezet. Kabar az anyanyelvem, folyékonyan beszélek oroszul, az angolom és a franciám is egész jó – de mindez mit sem ért! A magyar nyelv felépítése és logikája teljesen egyedi, és csöppet sem hasonlít ezekhez.

Ennek ellenére valahogy mégis összeállt az egész. Most már nagyon élvezem a nyelvhasználatot, és hogy tudok anyanyelvűekkel beszélgetni.

Egyéni vagy csoportos órák?

A magánórákkal és a csoportos oktatással is vannak tapasztalataim, de meg kell hogy mondjam, nekem jobban tetszik, ha másokkal együtt tanulhatok. Motiválóan hat rám a baráti versengés, és segít, hogy gyorsabban fejlődjek – szerintem sokan tudnak azonosulni ezzel😊

Eleinte nem volt könnyű a Berlitz módszerrel tanulni – de mindig ez a helyzet, amikor egy új nyelv megismerésébe kezd bele az ember. Időbe telik, amíg hozzászoksz a tanárhoz és ehhez az egészen egyedi módszerhez. Egy pár óra után viszont rájössz, hogy ez a természetes módja a tanulásnak.

Nekem nagyon tetszik, hogy egyből mélyvízbe dob; hogy rögtön aktiválja a szövegértésed. Elérkezik egy pont, amikor elkezdesz az adott nyelven gondolkozni – és rájössz, hogy ez egyáltalán nem a zavarodottságod, hanem éppen, hogy a siker jele. Innentől kezdve pedig a fejlődés teljesen természetesnek fog érződni.

Családként tanulni

Szerettem volna, ha a gyerekeim is tanulnak angolul. A 6 éves lányom és a 9 éves fiam is csoportokhoz csatlakoztak, és nagyon elégedettek vagyunk azzal, ahogyan haladnak 😊

Szerintem a gyerekeknek könnyű a nyelvtanulás, mert még nincs bennük semmilyen előítélet azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene működnie egy nyelvnek. Úgy szívnak magukba mindent, mint a szivacs! Teljes mértékben megbíznak a tanárukban – nekik ő valami hatalmas mágus, akinek a zsebében ott van az a tudás, amire vágynak.

Hikaru, a tanáruk pedig kifejezetten inspiráló. Tényleg felnéznek rá a gyerekek, és nagyon jó véleménnyel vannak róla.

Balázs - Amikor a kitartás hozza meg a magabiztosságot

Hogyan kezdődött?

A feleségem kezdett el a Berlitzbe járni, és neki nagyon pozitív tapasztalatai voltak. Így amikor elhatároztam, hogy megemberelem magam és komolyan veszem az angol tanulást, akkor már volt egy bizalmam a Berlitz felé. Tanultam már korábban is a nyelvet, de nem volt nagy sikerem vele. Az írott, szakmai dokumentációval elboldogultam, az nem volt gond, de megszólalni nem mertem – meg nem is tudtam.

És akkor a munkám kapcsán úgy adódott, hogy magasabb szintre kellett emelni az angolomat, főként a beszédkészségemet – és ez kemény dió volt. Már csak azért is, mert introvertált vagyok, alapvetően nehezebben kommunikálok még az anyanyelvemen is. Úgyhogy ez egy ilyen dupla nehézség.

Felkerestem az iskolát, és akkor volt egy szintfelmérő beszélgetés – és az alapján el is kezdtük a tanfolyamot. Ennek már 13 éve.

Valahogy könnyebb lett beszélni

Alapjaiban nem változott meg a személyiségem, de sokkal oldottabb vagyok. Nem mondom, hogy minden gátlásom megszűnt, de könnyebben beszélek – és ami számomra is meglepő, hogy örömmel.

Más is kicsit, mert hogy ha idegen nyelven beszélünk, akkor a fogadófél is megértőbb. Mást várunk el egymástól, és

minden beszélgetésnek már csak a ténye is siker.

Más a kontextus, és talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyik fél sem olyan stresszes.

Minden tanárommal sokáig dolgoztunk együtt, és nekem fontos volt ez a stabilitás. Segített, mert végül ismerősei lettünk egymásnak – ők megismertek engem, és az első pillanattól kezdve igazodtak hozzám és az érdeklődési körömhöz. Tudják, hogy mik azok a témák, amik érdekelnek, amikről szívesen beszélek. Az introvertáltságom miatt könnyebb nekem úgy, hogy a megszokott személyekkel beszélgetek hétről hétre.

Tanteremből az online térbe

Eleinte nagy nehézség volt, de nem volt mit tenni – folytatni akartam a tanfolyamot a járvány ideje alatt is. Szemtől szemben könnyebb kommunikálni, mert akkor az ember a gesztusokkal is rá tud segíteni. Kamerán keresztül is lehet, de azért az mégis egy behatárolt csatorna.

Én a telefonon nagyon nehezen kommunikálok - ilyen szempontból a videós hívás talán könnyebb; de mégsem olyan, mint az igazi. Azt vettem észre, hogy sokkal jobban elfáradtam az órák után, sokkal kimerítőbb volt - jobban igénybe vett. Aztán ez javult, hétről hétre.

És közben rájöttem, hogy tulajdonképpen ez így jó, mert az ember a munkája során sem beszél mindig szemtől szembe – és így volt időm hozzászokni a videóhívásokhoz. Most már nincs ilyen problémám, mert megedződtem.

Egy emlékezetes momentum

Ha valamit ki kellene emelnem a tanfolyamokról, akkor az az, hogy csak az idegen nyelven történik a kommunikáció – még ha az elején kézzel-lábbal is – és hogy igazodnak a személyes érdeklődési körömhöz, igényeimhez; tikkjeimhez - ha szabad így mondani.

Az egyik epizód, ami nagyon megmaradt bennem, amikor valamit nagyon nem tudtam megérteni, de Stuart, a tanárom többféle megközelítésben is próbálta elmesélni a történetet. És akkor volt egy pillanat, amikor a földre vetette magát, és eljátszotta, hogy elesett – emlékszem a döbbenetre, hiszen olyan szürreális volt, ahogy „elvágódik”, ott fekszik a földön, és még akkor is magyaráz, nem adja fel – és persze a végén leesett a tantusz.

Hol tartok most?

A 13 év alatt számos helyzet adódott, ahol használnom kellett az angol tudásom. Most már úgy vagyok vele, hogy örülök, ha megszólítanak; ha szóba elegyedhetek valakivel. Már nem ijedek meg – és ez a magam számára is meglepő. Sosem gondoltam, hogy eljutok erre a szintre – igazából nem is álmodtam róla, de mégis sikerült. Nem lettem nyelvzseni, nem szép a kiejtésem, bajlódok némelyik kifejezéssel, mert könnyen elfelejtem őket, de ez nem gond, mert azt érzem, hogy tudok kommunikálni, és nem érzem elveszettnek magam.

Régen az volt bennem, hogy inkább e mailben keressenek meg, hogy csak beszélni ne kelljen. Most meg úgy vagyok vele, hogy beszéljük meg gyorsan, mert az mindenkinek egyszerűbb.

Több tanárom volt az évek során, mind nagyon lelkesek és mindegyikükkel különféle témákról beszéltünk, véleményt cseréltünk. Önmagában már az is személyiség-formáló élmény volt, hogy ennyi emberrel találkoztam, és ennyi témakör szóba került. Mindig úgy éreztem, hogy nem is nyelvórára jövök, hanem igazából csak egy baráti beszélgetésre – és így nem izgultam, mert ez elvette minden élét a dolognak.